OM: 203062 Telephely: 006

Ballagási beszéd helyett…

Kedves Lányok és Fiúk!

Egész életünkben úton vagyunk.  Folyamatosan valamilyen kittűzött célt követünk, illetve szeretnénk megvalósítani. Elsőre talán értelmetlennek tűnik az a kérdés, mit szeretünk jobban: úton lenni, vagy megérkezni. Másképpen, az iskolára alkalmazva: 3-4 évig tanulni, vagy az érettségit, szakmai vizsgát megszerezni. A többség nyilván az utóbbit szeretné, azzal a megjegyzéssel, hogy sajnos 4 évig gürcölni kell azért, hogy bizonyítványt kaphassunk. De mi, picit idősebbek már tudjuk, s talán ti is sejtitek, illetve a járvány alatt megtapasztaltátok, hogy nem mindegy, hogy kikkel vagyunk az úton. Az 5 éves osztálytalálkozókon ritkán kerül szóba, hogy milyen volt a szakmai vagy az érettségi vizsga. Annál több szó esik az „utazásról”, az iskolában eltöltött időről, az osztálytársakról, volt tanárokról. Az út, az iskola tehát legalább olyan fontos, mint a cél. Remélem, hogy erre a 3-4 éves útra úgy gondoltok, hogy érdemes volt belevágni, mert az iskola olyan hátteret, közeget biztosított, amit soha nem felejtetek el. Talán az elmúlt másfél hónap már ízelítőt is adott abból, amit az előző sorokban fejtegettem nektek. Mindenféleképpen szomorú, hogy egy hosszú út hirtelen megszakadt úgy, hogy személyesen elbúcsúzni sem volt időtök egymástól, az iskolától, ahogy az alma mater sem tud – története során először – ünnepélyesen elköszönni tőletek. Ez a rövid levél próbálja most meg pótolni a pótolhatatlant. Próbálja helyettesíteni a gratulációkat, kézfogásokat, öleléseket, jókívánságokat, az ünnepélyes pillanatokat, miközben tudom, hogy ez lehetetlen. És mégis. Hiszen tudjátok, hogy nem szeretem a digitális csatornákat a kapcsolattartásra. Most azonban örülhetek, hogy legalább ezen keresztül üzenhetek nektek, mert jelenleg ez az egyetlen biztonságos kapcsolattartási mód. Azt gondolom, hogy a járványnak mindenképpen pozitív hozadéka az, hogy megmutatta, mennyire fontosak a személyes kapcsolatok. Ezzel kapcsolatosan hoztam nektek egy tanulságos történetet, amelynek akár a megfontolása is egy radikális új kezdetet hozhat a személyes kapcsolatainkban:

„Egy nap egy gazdag ember adott egy kosár szemetet egy szegény embernek. A szegény ember elmosolyodott, és elment a kosárral, kiürítette, megmosta…
Egy nap egy gazdag ember adott egy kosár szemetet egy szegény embernek. A szegény ember elmosolyodott, és elment a kosárral, kiürítette, megmosta és feltöltötte gyönyörű virágokkal, visszament a gazdag emberhez és visszaadta neki.
A gazdag ember meglepődött és azt kérdezte:
– Miért adsz nekem szép virágokat, ha én szemetet adtam neked?
– A szegény ember így válaszolt: Mindenki azt ad, ami a szívében van.”

A tanmese szellemében szeretném nektek, tanáraitoknak, elsősorban osztályfőnökeiteknek megköszönni az elmúlt éveket, azt, hogy együtt lehettünk egy úton. De ne felejtsétek az útra fel is kellett készülni a szüleitek, családotok nélkül ez nem sikerülhetett volna.

A cél már közvetlenül előttetek van, hiszen a jövő héten már megkezdődnek az érettségi vizsgák. S egy hónap múlva már mindannyian újból úton lesztek, ehhez kívánom útravalóul az öreg bölcs tanácsát:

„Az úton
egyszer találkoztam egy bölccsel.
Megkértem, árulja el nekem,
hogyan járjam a fehér felhők útját.
Azt felelte:
Tedd gyakorlatoddá,
hogy nem bántalmazol semmit, ami él;
Tedd gyakorlatoddá,
hogy nem veszed el, amit nem önként adtak;
Tedd gyakorlatoddá,
hogy erkölcsös életet élsz;
Tedd gyakorlatoddá a helyes és igaz beszédet;
Tedd gyakorlatoddá,
hogy kerülöd a részegítő italokat és bódító szereket.
Csak ennyit mondott, és ment tovább…”

Ti is ezeket szem előtt tartva menjetek tovább.

Dorner Kornél
igazgató